Forrás: konyvesmagazin.hu
A regény kényelmetlen, klausztrofóbiás viszonyokkal van tele, ami alól az anya-gyerek kapcsolatok sem kivételek, annak ellenére, hogy – a közvélekedés szerint – éppen ezeknek a viszonyoknak kellene a biztonság és a feltétlen szeretet fundamentumainak lennie. Svisdal mintha azt sugallaná, hogy valaki, pusztán attól, hogy anya lesz, nem válik varázsütésre jó emberré. Ez egyébként visszatérő meglátása a szövegnek, mely egy társadalmi tabut is ledönt, és felhívja a figyelmet arra, hogy az anyák között is vannak nemtörődöm, agresszív, kontrollmániás vagy szeretni képtelen emberek, így léteznek rossz anyák is. A regény egyik érzelmi csúcspontja az a rész, amikor a szálló szomszédságában élő óvodás-kisiskolás korú kisfiú magában elképzeli anyja halálát:
„Aztán elsírom magam. Egyszer agyonverem az anyám. Egyszer majd péppé verem és ő nem fog visszaütni. (…) A nyakát ütöm, meg a kezét. És azt ordítom: Nem sírtam, hallod? Most sem sírok, te átkozott pokolfajzat! Hallod ezt? (…) Addig verem, amíg meg nem mozdul többé, és elhajítom a botomat. Aztán elfutok.”
A hosszú bekezdés a gyermeki fantázia túlzásaival mutatja be a toxikus kapcsolat elszenvedőjének érzéseit, és rántja le az anyaságot néhány mondatban a kultúránkban neki rendelt piedesztálról.
A regény főhősei egyszerű hajóúttal jutnak el a cselekmény helyszínére, egy mindentől távol eső szigetre. Nem derül ki, pontosan hol fekszik ezen földdarab, csupán annyit tudunk meg, hogy valahol északon, és – a gyerekek nagy bánatára – még internet sincs, hogy valamiféle kapcsolatban maradhassanak barátaikkal. Az unalmasnak ígérkező vakációt a titokzatos Füveskönyv forgatja fel fenekestül: a szobájukba csempészett könyv üres lapjain időnként versek tűnnek fel, amelyek egy rejtély megoldására ösztönzik a fiatalokat.
10 éves kortól ajánlott